2011.05.31. 13:12
Az ördög maga
(vagy talán mégsem?)
Nem áll szándékomban fociblogot csinálni ebből a naplóból, mert van már abból elég. Viszont úgy gondolom, meg kell emlékeznem kedvenceim idei teljesítményéről.
Kedvem lenne minden játékos mutatott produkcióját egyenként méltatni, vagy szükség szerint ekézni, de ezt nem fogom megtenni. Amikre fókuszálok, azok inkább a csapaton észrevehető változások a legutóbbi időkben látott Real Madridokhoz képest.
Hol is kezdjem? Talán az elején!
A Real Madrid iránti szerelmem a 2002-es Bayer Leverkusen elleni Bajnokok Ligája döntő első félidejének 44. percétől datálódik.
Bedobás. Roberto Carlos lefut a labdával az alapvonalig, onnan visszaemel a 16-os előterébe, Zinedine Yazid Zidane pedig félfordulatból, kapásból, földöntúli technikával a bal ficakba vágja a labdát. 2-1, a pókcsaládot a klub saját halottjának tekinti.
Azóta persze nem kevés víz lefolyt már a Dunán, és történt egy s más a csapat életében, de ez a pillanat volt az, amelynek köszönhetően megfertőződtem a madridizmus szellemiségével.
Az ominózus BL-győzelem után egy évvel még sikerült bajnokságot nyerni, de a sikeredzőt, Vicente del Bosque-t a vezetőség ennek ellenére is menesztette, s a csapat néhány emblematikus figurája (Hierro, Makélelé, Morientes) is dicstelenül távozni kényszerült a Bernabéu-ból. Azóta edzők jöttek-mentek (néha szezononként kettő is), játékosokat adtak-vettek, de igazából abban a szezonban megtört valami, amit csak most, majdnem 10 év után látszik kiheverni a klub.
Visszatért a klub élére az egykori galaktikus korszak kitalálója, a megalomániájával az ellenszurkolók haragját méltán kivívó Florentino Perez, és új sportprojektbe kezdett. Az második elnöksége első szezonjában úgy tűnt, nem tanult saját hibáiból, és ugyanazt a játékospolitikát folytatta, ami az első elnöklése végén bukásához vezetett. Eurószázmilliók mentek Cristiano Ronaldora, Kakára, Alonsora, és a többiekre, de a félkész keretet egy kiscsapatoknál edződött, a nagyoknál viszont súlytalan, ráadásul a vezetőség által bábként rángatható edző, Manuel Pellegrini kezébe adták. Az eredmény ismert: második hely a bajnokságban, a csoportkör után búcsú a bajnokok ligájától, és ami számomra a legfájóbb emlék, még ősszel, egy negyedik ligás ellenféllel szemben megalázó vereség, és korai búcsú a spanyol Király-kupa sorozattól.
Talán a vezetőség is látta, hogy mit kell tennie ezek után, mert a következő szezonra a világ elitjébe tartozó edzőt kerestek a kispadra. Röpködtek a nevek Arsene Wengertől kezdve, Vicente del Bosqueig. (Itt jut eszembe egy klasszikus Hofi-anekdota. Amikor a magyar válogatott a 60-as években „válságát” élte – ami a mai állapotokhoz képest sikerkorszaknak tekinthető – újra felmerült a legendás Sebes Guszti bácsi neve, mint szövetségi kapitány. Erre mondta azt Hofi, hogy „Most megint ért hozzá?”)
A befutó a már előzetesen is favoritnak látszó José (Mário dos Santos Félix) Mourinho lett, aki egy újfajta mentalitást honosított meg a klub háza táján. Érkezése után kezdett el a klub játékosokat igazolni. (Az előző szezon után hamarabb volt meg CR, és Kaká, mint a csapat edzője.) Talán a klub történetében először nagyobb számban érkeztek olyan játékosok, akik inkább számítottak fiatal tehetségnek, mint kész klasszis játékosnak. Özil, Khedira, és Di María sem volt sztárnak tekinthető, nem is beszélve a Pedro León, Canales kaliberű igazolásokról. Itt tenném hozzá, hogy amikor Higuaín sérülése miatt egy csatárt kellett igazolni, nem az történt, amit megszokhattunk korábban, vagyis, hogy elég drágán egy sztárt hoznak. A Mourinho keze alatt már-már lyoni önmagát idéző Benzema mellé a Manchester Cityben kegyvesztetté vált Adebayor érkezett kölcsönbe (!), 1.2 millió euróért cserébe.
Mourinhoról tudni érdemes, hogy a végletekig tudja fanatizálni a játékosokat, és a motiválás nagymestere. Elég csak a Barcelona - Inter párharcra gondolni, ahol minden Inter-játékos inaszakadtáig ment előre, amíg volt benne szufla. (Az egyetlen kivétel az agyatlan Balotelli volt, de hát tőle talán már nem is vár mást az ember.)
Pontosan ez volt az, ami a Realból évek óta hiányzott. Talán az utolsó edző, akinek a keze alatt tényleg csapatként funkcionált a 25 fős keret, Fabio Capello volt. Vele bajnokságot is nyertünk 2007-ben, méghozzá úgy, hogy az utolsó 11 fordulóban szinte minden meccs alatt lábon hordtam ki egy-egy infarktust. Utolsó utáni pillanatokban történő egyenlítések, fordítások 2-3 gólos hátrányból, stb. Katartikus élmény volt. Csak sajnos a szezonban mutatott játék olyan volt, amit a mindig igényes madridi közönség, a sajtó és a vezetés nem tudott tolerálni, emiatt pedig Don Fabiónak is a hátsó ajtón kellett távoznia.
A jelenlegi keret is olyan volt, hogy tudtak ők focizni, csak nyerni kellett őket megtanítani. Bár a csapat bajnoki címet ismét nem nyert, jelentős előrelépés történt ezen a téren.
Mourinho irányítása alatt ez a Real Madrid megnyerte a spanyol Király-kupát. Egy olyan kupát, amit 1993 óta nem sikerült. Olyan klasszisok, mint Guti, Raúl, vagy épp Zidane úgy vonultak vissza/fognak visszavonulni, hogy soha nem nyerték meg ezt a trófeát.
A BL-ben egy 8 (!) éves átkot tört meg a csapat azzal, hogy a csoportkör után tovább tudott menni a legjobb nyolc közé, sőt egyből az elődöntőig menetelt. A csoportmeccsek során egy olyan kvartettet nyert meg toronymagasan, ahol 20 BEK/BL győzelem sorakozott (Milan, Ajax, Auxerre). A nyolc közé jutásért a mumusnak számító Lyont verte ki a csapat tükörsimán. Ezek után az angol Tottenham következett, akiktől sokan azt várták, hogy borsot törnek a „blancok” orra alá. Nos, ez nem sikerült, nagyon-nagyon simán tovább ment a csapat az elődöntőbe, és ki merem jelenteni, hogy, ha nem kerültek volna egy ágra a csoportmeccseket követő sorsoláson, akkor a Barca a Reallal vívta volna a döntőt.
Mindemellett Mourinho újra bebizonyította a játékosoknak, a szurkolóknak, és a világnak, hogy a Barcelona nem verhetetlen, de legalábbis nem jobb, mint a Real Madrid. A tavaszi idényben lejátszottak egymás ellen négy meccset. Ezek összesített mérlege döntetlen (1 győzelem, 2 döntetlen, 1 vereség), a rúgott gólok száma 4-3 a Barcelona javára, de ebből a Real egyetlen egy gólt kapott úgy, hogy teljes létszámmal volt a pályán. Nem tudok elmenni szó nélkül a 4 meccsen látott bírói ténykedés mellett. Az El Clásico-sorozatban egyedül az utolsó meccset fejeztük be 11 emberrel. A sorrendben első bajnokin egy félidőt játszott a csapat 10 emberrel, miután a spori túlzott szigorúsággal, azonnali piros lappal jutalmazta, a David Villa elleni Albiol-faultot. A BL-elődöntő első meccsén 30 percet kellett emberhátrányban játszani a történelem legjobb Barcelonája ellen, miután a játékvezető nagyon csúnyán megette Daniel Alves Oscar-díjas alakítását. (Pepét szórta ki szintén azonnali piros lappal egy olyan eset után, amiből sima angol bajnokikon egy héten nagyjából 10 történik, és a szurkolók kiröhögnék a játékost, ha úgy fetrengene, mint Alves.)
Mindkét kiállításig döntetlen volt az állás…
A kupadöntőn az utolsó percekben állították ki Di Maríát, de az nem volt kihatással a meccs további alakulására. A fenti tényeket figyelembe véve kimondhatjuk, hogy egyenlő létszám mellett semmivel nem volt jobb az „űrfocit” játszó Barca, mint a sokak Barca-szurkolók által lesajnált Real Madrid.
Összefoglalva azt lehet elmondani, hogy Mourinho a madridistáknak visszaadta a reményt, hogy a jövőben a Real Madrid visszaülhet a spanyol foci, és Európa futballjának trónjára, ahová való!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
KoA 2011.06.02. 09:52:47
FeP 2011.06.02. 22:23:34
Nem lehet tudni, hogy a csapat végül megtartja-e Adebayort (én nagyon szeretném), valószínűleg elmegy Gago, Garay (akit egyébként nagyon sajnálnék), és Pedro León, és lehet, hogy Lass is (akit szintén nagyon sajnálnék).
Szóval a sok mozgás megint nem tesz jót a csapatnak, de talán csak az oda nem illő fogaskerekeket szedi ki Mou a gépből. Nagyon ért hozzá, és bízom benne.
Egyébként én hagynám a picsába a csapatot, max. egy Khediránál hatékonyabb, de Pepénél elegánsabb védekező középpályást kellene igazolni, és kész. De Mou knows... :)