2011.05.21. 23:09
Grand Slam
A teniszben Grand Slamnek hívjuk a négy legnagyobb tornát, az Australian Opent, a Roland Garrost, Wimbledont, illetve a US Opent. Az év legfontosabb eseményei, a legtöbb ranglistapontot érik, a legnagyobb a pénzdíjazás, a legnagyobb a nézőszám. Aki megnyeri mind a négy nagy tornát, elmondhatja magáról, hogy megcsinálta a Grand Slam-et.
Furcsa átalakuláson ment át a Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Kara, de legalábbis az én évfolyamom. Az még csak érthető, hogy mindenki igyekszik szép jegyeket szerezni, hogy később legyen rezidens helye, horribile dictu akár ott és azt csinálhassa, amit szeretne. Bizony, már maga a hely is nagy dolog, ugyanis egyes honatyák hiába kiabálnak kígyót-békát az orvostanhallgatókra azért, hogy elhagyják az országot, miután az állam kiképezte őket, de azt is tudni kell, hogy koránt sincs annyi rezidens állás, mint ahányan végeznek egy évfolyamban! És az elmúlt évekből lemaradókkal, vagy a sokadik szakképesítésükre vágyódókkal még nem is számoltam... A postgraduális képzés rendszere, felvételi körülményei átláthatatlanok, még a hosszú egyetemi évek alatt a TO által oly' kiképzett hallgatóságnak is. Ráadásul évről-évre változnak a szabályok is, így aztán igen nehéz évekkel előre megtervezni, hogy hogyan építse fel az ember a tanulmányait, mit tegyen, hogy később elérje a célját. (Mondjuk az is igaz, hogy aki az anatómia szigorlatra már azért güzül, mert beleszámít a diplomaátlagba, és nem puszta túlélési ösztön hajtja, az idióta, de minimum kényszerbeteg.) Végul eljutottunk odáig, hogy becsléseim szerint a 400 fős évfolyamunknak jó esetben fele tud itthon elhelyezkedni. Egyre kevesebb, de valamennyi büszkeség azért kialakul egy végzett orvosban, sőt, hogyha ezt nem szeretné feladni, akkor bizony nem akar Hirtelengöröngyösre menni dolgozni, és CRP, meg procalcitonin helyett süllyedésből diagnosztizálni (mintha logarléccel számolnál). Ezek után nem nehéz kitalálni, hogy milyen verseny alakul ki jelen esetben a budapesti klinikák, illetve a "gazdagabb" kórházak állásaiért. Sajnos már a peremkerületek kórházai is inkább vidéknek számítanak, elég csak a méltán csúfolt Dél-tepsipesti Kórházra gondolni... Szóval ez az implicite meghirdetett gyilkos verseny szülte azt a perverz szituációt, hogy az évfolyamomon szinte mindenki Tudományos Diákköri munkát végez. Legalábbis papíron, mert az éjjel-nappal adatokat excel táblázatokba bevivőktől, a tényleg kreatív kutatóktól, a legbonyolultabb patkányagy-műtéteket végzőkön át, apuci semmittevő kisfiáig minden van. Magamat középre pozícionálnám, jól elvagyok hármas sebességfokozatban :) Persze a (nem) befektetett munka extrém széles skálán térül meg, vagy nem, gyakorlatilag a lottósorsoláshoz, vagy a Manchester United idei idegenbeli formájához lehetne a kiszámíthatóságot mérni.
Az én diákköri pályafutásom 2008-ban indult, mikor az élettan szigorlatomon meghívtak az Élettani Intézetbe TDK-zni. Magamhoz képest sokat, az elvárásokhoz képest keveset dolgoztam, de rengeteget tanultam, magamba szívtam a Tudományos Szemléletet, egy év után pedig ráébredtem a legfontosabbra: semmi keresnivalóm az alapkutatók között, emberekkel akarok foglalkozni, klinikus akarok lenni! Ebben a szemléletben a 2009 őszi apróbb műtétem után elkezdtem új helyet keresni. Volt egy felhívás az Állami Egészségügyi Központban, igazából átmenet lett volna az alapkutatás és a klinikum között, tetszett a téma, ismertem is a metodikát, amit csinálni kellett volna. Önéletrajz, motiváció, bevetettem a nagyágyút: egy majdnem rektori pályázat szintű írás az élettanos kutatásomról, interjú, kedves vagyok, mosolygok, minden... ...értesítés két hét múlva: Nem kellesz ide, de indul egy másik téma... Hát nagyot néztem, mondhatom, nem gondoltam, hogy nem jön össze, biztos nem jöttem be a két kis fiatal dokinőnek, akik interjúztattak (ez mondjuk nem nagy csoda). Másik induló téma? Ember, hát egy év múlva le kellene adnom egy absztraktot, az az év is két kemény vizsgaidőszakkal terhelt (farmakológia!), nincs időm már az ötleteléstől indulni... Na első kétségbe esésemben jelentkeztem az I.sz. Sebészeti Klinika jól menő (értsd: aktív témavezető, sok eredmény) kísérleti műtős csapatába. Én meg a sebészet, Erzsi barátnőm most valószínűleg hangosan röhög :D Szerencsére gyanús lett a dologban, hogy a csapat kb. 20-25 fős, és vannak köztük olyan évfolyamtársaim, akik évek óta csinálják és már vérprofik a műtétekben. Ebben a konstellációban az új fiú aligha tud majd annyit előrelépni a ranglétrán, amire nekem szükségem lenne. Annyi eredmény meg nyilván nem lesz, hogy a 18. srác is megéljen belőle anélkül, hogy önmagunkat ismételnénk. Nem akarom lelőni a poént, de a gondolatmenetem helytálló volt :)
Így hát egy hét után visszamondtam a jelentkezésem a sebészektől, de akkor már tudtam, hová tartok. Történt ugyanis, hogy az adott félévben kardiológiát is tanult az évfolyamfél a városmajori Kardiológia Központban (a továbbiakban CVC-nek hívom - cardiovascularis centrum). Két tündéri gyakorlatvezetőt kapott a csoportom, mindketten szívultrahang specialisták, egyikük szerintem az ország legjobbja, másikuk pedig - előbbi elmondása szerint - a jobbkeze. Annak ellenére, hogy a gyakorlatok nagyrészt az épület adottságai miatt, szűk folyosókon keresztüli rohangálással teltek, ők ketten olyan lelkesedéssel és odaadással tartották a gyakorlatokat, hogy nem lehetett nem szeretni sem a tárgyat, sem őket. Szívultrahang: kardiológia, klinikum, hatékony, fontos és eredményes betegellátás, mindez technikával fűszerezve - that's what I'm looking for! Félév végén megkérdeztem, hogy nem-e lehetne-e (copyright OB), hogy én náluk legyek TDK-s, de igen, lehetne. Alapvetően abba a sportolós projektbe szálltam be, ami miatt a CVC nemrég megkapta az igen rangos FIFA Medical Centre of Excellence kitüntetést, de technikai nehézségek miatt az echocardiographiás része nem haladt úgy, ahogy mindannyian szerettük volna. Emiatt csakis azért, hogy nekem legyen a 2011-es konferenciára anyagom, beszállhattam egy másik, előrébb tartó vizsgálatukba, amit szépen kiegészítgettem egy kis saját munkával, meg persze elsajátítottam a téma alapjait, update lettem a szakirodalomból. Lett hát absztraktom 2010 decemberére.
A vizsgaidőszak után elkészítettem az előadást, illetve nekiláttam a rektori pályázatnak, ami igazából még a szakdolgozatnál is magasabb szintű irodalom-, illetve saját kutatás feldolgozást igényel, mindezt legalább 50000 karakterben interpretálva. Andi, akié volt igazából a téma, ezért végülis a fő témavezetőmmé vált, és aki miatt minden Andinak megbocsátottam, rengeteg-rengeteg időt és fáradtságot ölt bele az előadásomba, nem csak tartalmában, hanem stílusában és szóbeli elmondásában is nagyon sokat segített, sokszor a hétvégéjét sem kímélve. A rektorimnál ugyanígy. Persze sokat vitatkoztunk, a szó jó értelmében, mivel nyilván nincs két egyforma gondolatmenet. Végül úgyis igazat adtam neki, de jól tettem! :)
Eljött a február, először a CVC-ben kellett a házi főpróbán előadni, hát ezen izgultam messze a legjobban. Előtte gyakorlatilag pszichotikus voltam, nem akart sehogysem 10 percbe beleférni a sok mondanivaló, a visszaszámláló órát a fejemhez vagdostam, a tetején a snooze gomb zZz-je egy ideig látszott is a homlokomon :D Fontos esemény volt ez, mert Merkely Professzor Úrnak kellett elmondanom, aki a CVC feje, a magyar kardiológia ikonja, a legfiatalabban professzori címig jutó orvos. Nem sikerült rosszul, a prof. ajánlott egy-két dolgot, amivel rövidebb lehet, de a fő, ami megmaradt tőle: "Ez egy erős anyag". Nem a heroinra gondolt. Akinek legutóbb ezt mondta, megnyerte a szekcióját a helyi konferencián, és kijutott az OTDK-ra.
Eljött hát 2011. február 17. A Kardiológia III. szekcióba kerültem, kb. képalkotó kardiológiai témákat tartalmazott, ez is mutatja (mármint, hogy három kardiológiai szekció volt, ezen felül még keringési betegségek is) a magyar szívgyógyászat erejét és a benne rejlő kutatási potenciált. Nagyon erős szekció volt, benn ült a prof. is, aki később extrém magas színvonalúnak titulálta. Andi jobban izgult, mint én, de ő akart engem nyugtatni, pedig fordítva kellett volna :) Nagy létszámú szekciókban sokszor több első-második-harmadik-különdíjat osztanak, a felhozatalt nézve egy másodikkal már igen elégedett lettem volna. Három első helyezett lett, köztük én, sőt engem delegáltak az OTDK-ra a szekcióból! Hihetetlen meglepetés volt!
OTDK csak kétévente van, szerencsére idénre esett, úgyhogy április elejére is lett programom. Leadtam a rektorit is közben, amivel nem voltam teljesen elégedett, kevésnek éreztem az időt, amit ráfordítottam, nem éreztem eléggé kiérleltnek (összevetve mondjuk a fenn említett élettanos dolgozatommal). Két bírálaton megy át egy ilyen pályázat: a témát kiíró intézetén, végül a rektori hivatalén, ahol az előző eredménye mérvadó, de nem kötelező. A CVC-s bírálóm olyan alapos és kiváló munkát végzett, olyan remek és releváns kérdéseket tett fel, hogy ezeknek köszönhetően is reménykedtem benne, hogy megmarad az itt kapott első díjas felterjesztés. A szakmai sikerek mellett tönkrement egy három és fél éves kapcsolatom. Igaz-igaz, összefüggés nincs, B válasz :)
Az OTDK-n meglepetésre nem az egyértelműnek tűnő Konzervatív II-es szekcióba kerültem (ami a kardiológiát, a nephrológiát, a gyerekgyógyászatot, a pulmonológiát, meg még vagy két szakmát tömörít - szóval hasonlítsd össze az almát, a chipset, a sültburgonyát a steakkel...), hanem az Aneszteziológia és Intenzív Therápia szekcióba, ahová épphogy csak, de azért belefért a témám. Ez egy kisebb előadás-gyűjtemény, 16 helyett csak 11-en voltunk benne, ergo csak egy-egy helyezést osztottak. Érdekesség, hogy a tavaly a prof. által szintén "erős témának" nevezett srác szintén ebbe a szekcióba került. II. díjat nyertem, ami egészen elképesztő, nem várt eredmény! Debrecenben voltunk, ezért nyilván debreceni nyert, de nem szólok egy szót se, mert mögöttem én éreztem az enyémnél erősebb előadásokat is. Már rég sms-ket írogattam mindenkinek örömömben, mikor a különdíjak (2) kiosztására került a sor. A Magyar Orvostanhallgatók Egyesületének Különdíját a legjobb preventív előadásért szintén én kaptam. Úgy lökdöstek, hogy menjek már, én vagyok :) Soha semmi közöm nem volt a MOE-hez, mégis nyertem egy egyhónapos tanulmányutat a lehetőségek közül oda, ahová én választom.
Van még egy megmérettetés a TDK-sok számára: a szakkollégiumunk Korányi Frigyes Tudományos Fóruma. Az itteni Kardiológia, Aneszteziológia és Intenzív Therápia szekció volt a legnépesebb az eddigiek közül, amikben szerepeltem. Végre "versenyezhettem" szinte az összes kardiós diákkörössel, azokkal a CVC-sekkel, akikkel eddig még nem kerültem egy szekcióba, illetve ÁEK-sokkal, GOKI-sokkal. Itt is sikerült nyernem, ami megélve is, most pedig visszagondolva is egészen szürreális.
Amiért pedig nekiláttam ennek a postnak, amiért meg akartam osztani Veletek a helyzetet, illetve a tündérmesét, amin keresztülmentem, az a napokban nyilvánosságra került eredmény, miszerint a rektori pályázatom a központi bírálat után is I. díjas. Az első díjjal az is együtt jár, hogy nem kell diplomamunkát írnom, védenem, 5-ös és slussz.
Ez az én Grand Slam-em. Eszméletlen féléven vagyok túl, amivel remélem sikerült megalapoznom az egyetem utáni életemet. Az egyetemi éveimet mindenesetre jó fényben tünteti fel, kétségtelen. Sokaknak tartozom, akik mindehhez hozzásegítettek, támogattak, bíztattak, magánéleti zűrök közt is mellettem voltak, irigység helyett velem örültek. Nekik csak hosszú-hosszú idő alatt tudom majd meghálálni mindezt, munkámmal, szorgalmammal, barátságommal, odafigyelésemmel, szeretetemmel.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://treamici.blog.hu/api/trackback/id/tr872922539
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.