Engedjétek meg nekem, hogy ily' csekély teljesítménnyel a hátam mögött, nem kicsit elcsépelt témában, de mégis szót kérjek a hibátlanul fésült tudósok nevében.

Médiatörténeti pillanatokat éltünk át az elmúlt hetekben. Annak ellenére, hogy megmosolyogtató kísérletek folynak a kommunikációs csatornák egységes "nyelvezetének" kiépítésére, az Internet minden próbálkozás ellenére él is virul. Ugyan születtek összeesküvés-elméletek arról, miért is lett hirtelen olyan izgalmas dr. Schmitt Pál Köztársasági Elnök Úr kisdoktori értekezése, de maradjunk meg azon az idealista állásponton, hogy ez bizony a HVG, később pedig az Index munkatársai kíváncsiságának és alapos tényfeltáró újságírói munkájának köszönhető. Az pedig, hogy egy igazságérzetében sértett újságolvasó, értelmiségi, vagy csak a helyzet komikumát átélő fiatal közösség meghátrálásra tudta kényszeríteni az ország első emberét, a mi kis éretlen demokráciánkban nagy dolog.

Magát a plágium tényét egészséges elmeállapotú, életében szakdolgozatot írt ember nem vonja kétségbe. Kitűnő az a kormányzati stratégia, amely megpróbálta egyszerű hivatkozásokat érintő formai hibának beállítani az ügyet. Sokaknak ez elég, hisz hitük erős. Csakhogy etikailag az sem lenne elegendő egy doctor universitatis cím kiadásához, ha egy olimpiai bajnok vívó és tehetséges diplomata kitesz egy idézőjelet a dolgozat elejére, illetve pár száz oldal múltán a végére, leírja, hogy honnan származik és pont. Ez az önálló munka reciproka, hiszen még arra sem vette a hallgató a fáradságot, hogy 3-5-10 cikket elolvasson a témában, és azokat szintetizálva, mondataik helyett csak gondolataikat átvéve egy újszerű szöveget alkosson. Valljuk be, ehhez nem kell kiemelkedő tehetség, sőt szerencsésebbeknek egy hétnél több szorgalom sem. De nem erről van szó, hiszen ez esetben még a formai követelmények sem voltak megfelelőek a szó szerinti fordításhoz, és akik pedig a konzulenst, illetve az opponenst hibáztatják elfelejtik, hogy akkoriban nem volt Magyarországon világháló, nem adta ki elsőre a Google az idézett cikk teljes szövegét. Nem is ez a dolguk szegény kizárólag "participium imperfectum activi"-ben megjelenő személyeknek, normális viszonyok között legalább is nem. Ne legyen kétség felőle persze, hogy a Nemzet Tolla bizony minden körülmények között megkapta volna a kedvező elbírálást, és az oly' büszkén emlegetett "summa cum laude"-t. Jó katona volt ő minden rendszerben, nyelve és gerince erre predesztinálta.

A Semmelweis Egyetem némi mismásolás és a felelősségnek a minisztériumra való sikertelen hárítása után (amely kvázi SP érintetlenül hagyásának lehetőségét szalasztotta el ezzel) meghozta a maga, a tudományos élet, illetve hosszú távon az ország számára is az egyetlen helyes döntést. Tulassay Tivadar lemondása, illetve a Professzorok Batthyány Körének többé-kevésbé nyílt szembefordulása az általuk (is) pajzsra emelt aktuális hatalommal azonban igencsak lőporszagú. De ebben a háborúban már nem hagyományos politikai eszmerendszerek (bár lenne párt, amely egybe is besorolható, elvhű lenne!), nem pártok, vagy akár párton belüli nézetkülönbségek állnak a front két oldalán. Itt az erő és a tévedhetetlenség téveszméje üzent hadat az értelmiségnek, még a saját értelmiségének is. A lehetséges végkimenetelek a történelemből jól ismertek, a Népnek kell eldöntenie, melyik utat választja. 

De mindez miért zavar engem ennyire? Miért nem veszek be eggyel több leszarom tablettát reggelente? Mert alapjában kérdőjelezi meg az egész pályámat, az elveimet. Érdemes ebben az országban tisztességesen dolgozni? Érdemes tanulni? Erény még a becsület? Büszke legyek, vagy szégyelljem, hogy a Semmelweisen fogok végezni? Bárkivel, bármit, bármikor meg lehet tenni, csak azért, mert kiáll az évtizedes konzervatív orvosi, kutatói eszméi mellett? A több fontosabb a jobbnál? A világ semmit sem változott József Attila Két hexametere óta?

A végkimenetel pedig nem csak az igazság győzelme, különösen nem a következmények nélküli ország pálfordulása, hanem jól végiggondolt, hosszú vajúdás után született színtiszta politikai érdek.

(Könnyen lehet, hogy nem tulajdonítottam volna ekkora jelentőséget az ügynek, és egy újabb legyintéssél és "Balkán!" felkiáltással lendültem volna túl, ha a sors nem éppen egy érzelmi hullámvasútra ültet fel, miközben a jelenlegi és lehetséges életképek kontrasztjának mutogatásában leli kedvét. Mindezen egzisztenciális kérdőjelek konstellációja már egy kicsit sok volt: látni egy világot, ami olyan, amilyet legszebb álmaimban elképzeltem, majd két óra repülés után visszacsöppenni a magyar valóságba; megismerni, majd elsuhanni (?) látni a nagyon nagy Őt; hirtelen erős gyereknek, mi több, orvosnak, a család motorjának lenni, és rájönni, már semmi sem lesz ugyanolyan; nem felkészülni egy szigorlatra, majd jogos szégyenérzet nélkül mégis elmenni - az eredmény pedig ugyanaz, mintha tanultam volna; és mindehhez még a "közelítő vég" érzése...)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.