Végre kezembe került a könyv, melyről ebben a cikkben írtam.
Elolvastam.
Épp annyit kapott az életemből, amennyit érdemelt: egy estét.
Jóllehet, hogy az első néhány fejezet mondataival tökéletesen azonosulni tudtam: mind a mostani, mind az öt évvel ezelőtti énem pontosan tudja, miről beszél az író(nő?), amikor arról mesél, hetek óta csak tésztát eszik. Bár nekem ezt a májkrémes kenyér testesítette meg akkortájt. Mostanra kicsit jobb a helyzet, de ez csak efemer állapot.
A könyv egyébiránt tele van bosszantó következetlenségekkel, a szereplők jelleme nemcsak kidolgozatlan, de kifejezetten ellentmondásos, a szimbolika erőltetett, a cselekmény vezetése sokszor motiválatlan, gyakran leginkább a szapphói leszbikus-körről elterjedt hagymázas férfiálmokra emlékeztet. Egy (állítólag) igaz történetet feldolgozó könyvtől nem épp ezt várom.
A főhős, Laura odaköltözik erősen marihuánafüggő barátjához, azzal a feltétellel, hogy a lakbért és a rezsit a fiú fizeti, a bevásárlást felesben, a többit pedig a lány. Lehet, hogy nem laktam még elég időt albérletben (csak négy évet...), de nem igazán értam, mi a többi. Majd néháy oldallal később, amikor a fiú lakbért követel a lánytól, az felháborodik, hogy milyen dolog már ez. Majd amikor a rezsibe is be kell szállnia, újra.
A lány fogy tizenkét kilót alig egy hónapnyi éhezés után, összeesik az egyik óráján, majd amikor az egyik kuncsaftja étterembe viszi, buzgón becsmérli mind az éttermet, mind a férfi öltözékét. A függönyök szerepének már-már szájbarágott hangsúlyozása mutatja, hogy az írónő valószínűleg olvasta a Tonio Krögert (~falak színe, mintázata), de igen esetlenül ülteti át azt a prostituáltak világába. Mindazonáltal egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy egy éhező lánynak tényleg a piszkos (egyébiránt az egyik fejezetben zöld, a másikban fehér) függöny legyen a legnagyobb problémája. Az erőltetetten őszinte prostituált szoknyája alól időről időre kikandikál egy jómódú párizsi újságíró(nő) drága neccharisnyába/Armani öltönybe bújtatott lába.
Körülbelül a könyv közepe táján merült fel bennem komolyan a kérdés, amikor Laura utal rá, hogy egy bizonyos időszakban olyan dolgokat is vet, amilyeneket előtte nem engedhetett volna meg magának. Nő vagyok én is, megölt a kíváncsiság, hogy mit vett. És tudom, hogy ha egy barátnőmnek mondom, hogy épp vásárolok, borítékolható a következő kérdése: mit veszel? Egy nő ezen a ponton biztosan kifejtené, hogy mit is vásárolt.
Laura prostituálttá válása számomra tökéletesen motiválatlan és kidolgozatlan: az egyik fejezetben egyszer csak véletlenül rátéved a főhős egy ilyen honlapra és már írja is az e-maileket. Jómagam napi 6-8 órát internetezek legalább, de sosem tévedtem még ilyen hirdetési lapra, mi több, azt sem tudom, hogy keresnék rá. Ez szerintem nem egészen így történne egy igaz történet esetében, leginkább ez a fejezet emlékeztet azokra a bizonyos férfiálmokra.
Mindazonáltal legalább a fordítás sem nélkülözi a nyelvi hibákat és következetlenségeket, és a tőmondatok is felettébb gördülékennyé teszik a főhős színlelt, félig-kész skizofréniájának olvasását.
Ennyi. Négyszáz forint, három óra.
Akit még ezek után is érdekel, szívesen kölcsönadom. Csak azért nem adom oda végleg, mert a fent említett cikkre emlékeztetendő szeretném, ha a polcomon porosodna.
