A napokban írnom kellett egy önéletrajzot, amely ugyan szigorúan szakmai volt, mégis sok régi emlék rohant meg. Az igazság az, hogy a hideg is kiráz attól, hogy általában a tanulmányaim, az eredményeim alapján ítélnek meg az emberek, sőt elsősorban ezek alapján definiálnak. E két megállapítás talaján jutott eszembe, hogy írok egy nagyon is szubjektív összefoglalót az elmúlt 24 évről.

A forma nem lesz épp hagyományos, mert a kedves Olvasó rájönne mennyire unalmas is vagyok, inkább érzéseket, hangulatokat szeretnék átadni azoknak, akiket tényleg érdekel, hogyan is éltem eddig, mikor voltam boldog, mi számított igazán a hatalmas katyvaszban.

A zene mindig is meghatározója volt a mindennapjaimnak, ezért úgy gondoltam, hogy egy-egy fontosabb szakaszhoz egy számot rendelek, és csak röviden magyarázom a miérteket. Nyilvánvalóan rendkívül adatszegény CV ez, ezért akit érdekel a konkrétum a momentum mögött, bátran ragadjon klaviatúrát. 

Kedves szerzőtársak, magatokat ne keressétek benne, rólatok külön könyveket tudnék írni, most a rajtatok kívüli világomat ajánlom figyelmetekbe! Sőt jelenleg "aktív" barátaimat sem vettem bele. Ennek ellenére mindenkinek kötelező végignézni a videókat is! :)

Általános iskolai éveimet tekintve tökéletesen igaz lenne rám a kicsi, kövér, szemüveges okostojás sztereotípia, de... ...akkor még nem voltam szemüveges! :) Sőt még tornából sem voltam felmentve, de azt hiszem ennek a két elemnek a hiánya még kevés ahhoz, hogy az önbizalom várát építsem belőle. Már akkor is nagyon tudtam szeretni, vagy éppen nagyon utálni, engem is lehetett szeretni, de leginkább utálni. Kicsit úgy érzem, hogy a kamaszkori lázadásokat már ekkor teljesen letudtam, ezért is lettek annyira csodálatosak a gimnáziumi évek. Ehhez az időszakhoz egy Mike Oldfield számot választottam, jól tükrözve az akkori koravén ízlésvilágomat.

Az első nagy szerelem a ballagásom idejére esett, tiszta volt, gyermeki, semmi rosszat nem tudnék mondani a Kedvesről (azért ez ritka részemről, valljuk be). Kár, hogy ilyen korán jött. Elkerültünk, elrontottam, szétmentünk. A kapcsolat himnusza egyértelműen ez a szám, ami még most is nagyon sok érzelmet ébreszt bennem (műfaja ellenére).

A Gimi. Így, nagy kezdőbetűvel, mert bár nem vagyok még öreg, de ilyen szép éveim többé nem lesznek. Kezdhetném a véletlennel, ami egy csodálatos ember mellé ültetett, aki persze azzal kezdte: "Szia! Leülhetek? Van számítógéped?" A mai napig őt tartom az általam ismert férfiak közül a legnagyobb koponyának. Később kiírta nekem a Club Sandwich 4-et, hogy ne Eminemet hallgassak XD Na ezek után ő a punk felé indult, én a heavy metal felé, micsoda ívű jellemfejlődés! A zenei ízlésemet, sőt ezen keresztül talán a gondolkodásmódomat is nagyban befolyásoló első Iron Maiden albumaimat egy másik haveromtól kaptam kölcsön. A Brave New World és Dance of Death minden taktusa örökre beégett a memóriámba. Következzen a The Wicker Man, a frenetikus Rock in Rio fesztiválról. Az első lovag c. filmből ismert Arthur's Farewell külön élmény intro gyanánt! (Beágyazni sajnos nem lehet, de a linkre kattintva megnézhető!)

Újabb ballagás közelített, újabb nagy szerelem indult. Sok szempontból kipróbálhattam, hogy mennyire vagyok türelmes. Elárulom, nagyon is, ez persze nem sokat számított. Változtam ellenben, talán jó irányba, ez elvitathatatlan érdeme a kapcsolatunknak. Az első egyetemi évem gyötrelmeit is volt kivel megosztanom, ezért is küldöm neki ezt a számot, ami jól illik életem ezen periódusához.

Szakítás, reset, fogyókúra, építsük fel újra önmagunkat című népi játék. Take it to the next level. Remek zene, remek rendezés (Guy Ritchie), jó szereplők.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert állt mellettem a fenti nehéz periódusban egy olyan ember, akinek nagyon sokat köszönhetek. Igazi szemléletformáló kis fruska, imádom! Mindig tudott tanácsot adni, helyre tett, ha kellett, de megértett, ha éppen arra volt szükségem. Nagyon egy hullámhosszon voltunk, szörnyű veszteség, hogy eltávolodtunk. Hozzá ezt a számot kötöm.

Új szerelem, mely közben elillant az egyetemi évek gerince. Nem mondhatom, hogy jó a véleményem az alma materről, illetve oktatási felfogásáról. Persze tisztelet a kevés kivételesen diákbarát intézetnek! Nem nekik szól az alábbi Lennon feldolgozás, melyet dalszöveggel együtt szólaltat meg a videó. Érdemes elgondolkodni rajta mind mikro- (egyetem), mind makro-környezeti (mai társadalom) tekintetben.

Legfrissebb szakításom emlékére több számon gondolkodtam, az igen konkrét Won't Get Fooled Again (The Who) helyett viszont inkább az általam igen későn felfedezett extravagáns művésznő, Lady Gaga egy számát választottam: Judas 

I know that we are young.
And I know that you may love me.
But I just can't be with you like this anymore.

A tavaszi hónapok munkaterápiája jókor jött, korábban már írtam arról az őrült rohanásról, ami a szakmai-tudományos életemet jellemezte az utolsó klasszikus szemeszteremben. Magamnak küldeném ennek emlékére a Tron: Legacy egyik betétdalát: Daft Punk - Derezzed.

Itt a hatodév kezdetén szeretnék kicsit csak sodródni, kvázi célok nélkül, bár mint tudjuk: Ignoranti, quem portum petat, nullus suus ventus est. Mindenesetre egy valamit biztosan keresek, valakiben a HALO-t... 

És majd ott, mindennek a végén, Samu, mi következik? Hát passz :)
Annie Lennox - Into the West

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.