Felnéztem a csillagos égre, és tátva maradt a szám. Mintha Budapest nem is ugyanazon ég alatt lenne, mint Jászberény. Percekig csodálkoztam, számolgattam a Nagygöncölt, és kicsit úgy éreztem, hogy hazaértem.

Este a vacsoránál anya elmesélte, hogy látott a HírTV-n vagy az ATV-n egy műsort, ahol egy nő beszélgetett egy pasassal, és a műsorvezetőnő felidézte, hogy az aznapi Népszava cikkének ez volt a címe: Süketek Párbeszéde Strasbourgban. "Rögtön tudtuk, hogy benne van a kezed..." Hát igen, de a címadás sajnos nem engem dicsér. De azért jól esett, hogy így ismernek. (BTW Kálmán Olga, ATV :) )

Hajnalig Honfoglalóztam a társszerzőkkel, épp mint rég, az órák közötti szünetben, csak most nem együtt, hanem egymás ellen. És akkor ráeszméltem, hogy tízévnyi ismeretség után miért nem jöttek még rá, hogy velem nem lehet játszani. Pedig ez mindenki más számára nyilvánvaló, aki akár csak egyszer leült velem kártyázni, malmozni, vagy akár csak vitatkozni bármilyen apróságról. Velem nem lehet, és ennek két oka van: nem tudok nyerni és nem tudok veszíteni. Harmadik lehetőség pedig nincs.

Reggel anya ébresztett, hozott egy nagy bögre kávét, sok tejjel, épp ahogy szeretem. Aztán elindultam dolgozni, és a kezembe nyomott néhány szendvicset. Sosem éreztem még ennyire, hogy milyen jó lenne még gyereknek lenni. 

Talán játszani is megtanulhatnék...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.