Mi lehet alkalmasabb időpont a spontán agymenésre, mint az éjfél, egy pszichiátriai ügyelet kellős közepén? Amikor annyira fáradt és tompa vagy, hogy nem jut eszedbe a kedvenc Iron Maiden számod címe (már ha Neked egyáltalán van olyan, nyájas olvasó), de annak ellenére írni akarsz, hogy minden második szót elgépeled. Így találtam meg magam egy rezidensi szobában, fekete atlétában, kék farmerban, fekete bakancsban, és a kedvenc legyőzhetetlen karórámban, amit nem vesztettem még el, a legyőzhetetlen tollammal ellentétben. RIP.
Hektikusan fluktuáltak ma a gondolataim. Éreztem magam boldognak és magabiztosnak a súlyos demensek között, és tapogattam a radialis pulzusomat a zárton; lehet, hogy ki kellene nyitni… De melyiket? És voltak olyan tévképzeteim, hogy az első súlyos schizoid epizódját megélő beteg lefogása helyett, nekem a mentőápolót kellene megütnöm. Finom.
A munkaterápia komoly dolog. Erre persze csak akkor jön rá az ember gyermeke, ha éppen lélegzethez jut. Hiányzik, mocskos módon. Ezért is érdemes itt benn maradni, benn, a zárt osztály kellős közepén, egy szigeten, ami ugyan biztonságos, de a tengerre már nem szívesen hajóznék ki. Gyenge hasonlat, ennyire telik most. Ezért is érdemes itt benn maradni, és nem hazamenni, ahol teljes nyugalom, meleg tea, álmot hozó paplan és rend vár. Vagy éppen téboly, kihűlt szerelmek, unalmas ágy és a belső zavar külső ellentételezése. Kompenzáció.
Fázom. Egy hatalmas barna szempárból sugárzó művészi, tiszta lélek eddig még melengette a saját, egyre sivatagosodó álomvilágomat, holnap egy kék fogja, ritka kincs! Egy mosolyát úgy kíséri a tengerszem vad kacagása, hogy úgy érzem, ott ülök Velük, az Olymposon, Velük, kik örökre szépek. Egészen a hajnali józanodásig haldoklik a remény, mikor a kedves, de nem rám csillanó könnycseppek tulajdonosai újra megtérnek otthonukba, nekem pedig irány haza; tudjátok, az unalmas ágy. Plágium.
Szegény az az ember, aki mindig győzni akar. Koldus az, akinek ez sikerül is. Annak az is kevés lesz, ha pajzson hordozzák végig a Duna jegén, vagy Hummerral a Balatonén, ízlés dolga. Nocsak, az ötödik vágányra móka érkezik. Sima tenyér a hátamhoz ér. Tekinteted az arcomba vág. És persze nobody loves no one. Ezek éppen fekszenek a baritonomnak, naná. Bár hallanám az érzéseket, látnám az illatokat, bár eltáncolhatnám magamat. Akkor legalább bolond lennék, nem hülye. But you.
Csalódott vagyok, hogy nem segíthetek azokon, akiken szeretnék. Fáj, hogy ezt ők nem is akarják soha. Soha. Önsorsrontás felsőfokon, nagybetűkkel, de emelt fővel. Kelta keringő dallama hallik, és egy órát üt a sors kezében végződő hatalmas mutató. Ők vannak benn és én vagyok kinn. Vagy fordítva.

(A szerző súlyos minőségi éhezés állapotában, éjjel, egy egyhónapos workaholic periódus után, tiszta fikcióként vetette képernyőre a fentieket. Patológiára való következtetést nem érdemes ebből levonni. A szerző továbbra is hiszi, hogy amit leírt, az nem a valóság.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.