Eszmefuttatás, mellyel az értelemvezérelt, introvertált ember megpróbálja érzelmi problémáit agyon belül megoldani.

Szóljatok már neki, hogy ezt nem lehet!

Továbbolvasás csak saját felelősségre.

Költözni mindig valamiféle megújulást jelent. Kicsit azt az illúziót kelt, hogy magunk mögött hagyjuk az életünk egy fejezetét, és teljesen tiszta lappal kezdhetünk mindent. Ez persze az esetek többségében csak illúzió.

Az elmúlt egy évben legalább nyolcszor költöztem: Jenából haza, Szegedre, koliba, kolin belül, aztán fel Pestre, ahol már a negyedik lakásban lakom. Ezek közül egyetlen egyszer éreztem, hogy most tényleg egy új szakasz kezdődik, amikor elkezdtem itt dolgozni. Hétfőn megszületett az elhatározás, kedden szétküldtem az önéletrajzaim, csütörtökön interjú és hétfőn már kezdtem. A költözés - már ami a holmimat illeti - azóta is függőben: Szeged, Jászberény, Budapest háromszögben egyenlőtlen arányban elszórva.

És talán ez az, ami leginkább jellemzi a belső vívódást is: minden rendezetlen, egyetlen fix pont az életemben a munka, és most ott is kavarodás van. De bízom benne, hogy a költözés után végre úgy állnak össze a dolgok, hogy az még jobb lesz, mint előtte. Végül is a legnagyobb változás valószínűleg az lesz, hogy immár az én nevem is kikerül az ajtóra. Ezt pedig semmiképpen sem tekinthetjük negatívumnak.

De ott van még az a rengeteg dolog, amit félúton hagytam Szeged és Pest között: gondolatok, érzések, emlékek, emberi kapcsolatok. Van, akivel október óta nem beszéltem, pedig korábban nagyon fontos része volt az életemnek. Van, akivel csak egyszer-egyszer, mégis tudom, hogy ott van, ha szükségem van rá, és ez kölcsönös. Van, aki már csaknem egy éve nem vesz rólam tudomást - talán ez is a kapcsolatok rendezésének egy módja.

Csak szerintem nem. Aztán olyan is, aki évente, félévente feltűnik, és egyre kevésbé jelentős eleme az életemnek. Egyetlen egy közös van bennük: rendezetlen kapcsolatok. És erről nem tehet más, csak az, aki ötévente csapot-papot otthagyva számolja fel egyik életét, és kezd egy teljesen másikat. Még akkor is, ha valójában állandóságra vágyna, csak a külső körülmények késztetik: radikális váltás vagy egy helyben toporgás az idők végezetéig. Átéltem 10, 18 és 23 évesen is, de nem akarom újra. Meg akarom látni a változás lehetőségét az állandóságban. De nem könnyű.

És vannak visszatérő elemek, amelyek visszatérnek a lakberendezési szokásaimban: teasarok, könyvespolc, falfestés. Az elmúlt években egy cél volt, ami vissza-visszatért: újságíróvá válni. Egy inspiráló, intellektuális szerkesztőségi légkörben tölteni a mindennapjaim. Néha eltávolodott, néha közelebb éreztem, néha visszajelzést kaptam, hogy érdemes ezért dolgozni, és mégis a másik irányba fordultam. És most itt vagyok... új irodában, de mégis itt.

Fata volentes ducunt, nolentes trahunt.

Aki akarja, azt a sors vezeti, aki nem akarja, azt vonszolja. De a végeredmény ugyanaz. A cél meghatározott, csak azt választhatjuk, hogy szembemegyünk vele és küzdünk ellene vagy elfogadjuk a célt, és nem úszunk az árral szemben, hanem kihasználjuk az ár erejét, és gyorsabban célt érünk. Valamit elértem, egy álom teljesült, de nem tudom, hogy ez volt-e a cél vagy ez csak egy állomás. Hogy kereshetem-e már az állandóságban a változást.

Nyáron azt hittem, megtanultam: ha egy szálat elkezdek rendezni az életemben, szépen lassan a többi is gombolyodik vele. Most viszont itt állok a kész munka-gombolyaggal, és erőltetetten próbálom tovább görgetni, hátha sikerül, miközben a magánéleti szál gúzsba köt.

Az elmúlt hetekben újra tanultam ezt, és még egy dolgot: ha valami rossz történik, akkor törvényszerűen valami jónak kell következnie. Tegnap elveszítettem valakit, aki közel állt hozzám (RIP, Dante). Ma viszont olyan lehetőséget kaptam a munkámban, ami talán megmutatja azt a bizonyos változást, amit kergetek. Végső soron csak alakulnak ezek a dolgok. Csak meg kellene végre tanulni: nem csak utólag kell felismerni az összefüggést. Várni, hogy a dolgok jól fognak alakulni. Mert jól kell alakulniuk. Nem hisztizni kell, hogy miért nincs még saját családom. Hanem örülni annak, hogy még van időm a karrieremet építeni. És annak, hogy van mit építeni.

Van-e tanulság?

Persze.

Ne kérdezd meg egy INTP-től, mi baj.

Még a végén válaszol.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.